Könyvtárunk és levéltárunk nyilvános intézmények, amelyek Magyarország költségvetéséből az egyházi közgyűjtemények számára biztosított támogatásból működnek. A Magyar Katolikus Egyház elosztási gyakorlata miatt a támogatás ránk eső része csak a bérköltség 60%-át teszi ki, és nem fedez semmilyen más kiadást.

Piarista pillanatok (1) A piarista rend honosítása Magyarországon (1715)

Az 1708–1715. közötti években négy ülésszakban megtartott magyar országgyűlés végén, 1715-ben a rendek elfogadták, III. Károly király pedig jóváhagyta azt a törvényt, amely a piarista rendet Magyarországon „befogadottnak és állandósítottnak” mondta ki. Ezt ábrázolja Pataky Imre festménye, amelyet a kecskeméti piarista gimnázium számára festett 1904-ben.

Aki emlékezik, arra törekszik, hogy ismételten viszonyt alakítson ki a múlttal. Ahogy mélyül a „múltnak kútja”, az egykori eseményekre vagy szereplőkre az emlékezések egyre több rétege rakódik, olyan generációké, akik mind saját szempontjukból tekintettek vissza ugyanarra a múltra. A piaristák magyarországi rendtartományának 300 éves múltját is az emlékezés számos rétege fedi. Közöttük különleges színt képviselnek azok a történelmi festmények, amelyeken egy-egy generáció a piarista múlt egy-egy eseményét a művészet segítségével állította maga elé, és egyben hagyta az utódokra. Sorozatunkban ezekből a festményekből választottunk ki néhányat, és mutatjuk be azt, hogy mit ábrázolnak, és miért készültek.

III. Károly király szentesíti a piarista rendet Magyarországon meghonosító törvénycikket, 1715. február 23.

Az esemény
Az 1708–1715. közötti években négy ülésszakban megtartott magyar országgyűlés végén, 1715-ben a rendek elfogadták, III. Károly király pedig jóváhagyta azt a törvényt, amely a kamalduli, trinitárius és piarista szerzetesrendeket Magyarországon „befogadottnak és állandósítottnak” mondta ki. Ezáltal a piarista rend is birtokképes tagja lett a rendi társadalomnak. Bővebben…

A képen
Bohn Euszták (a SS. Trinitate) magyarországi viceprovinciális (balról a harmadik piarista) járul a trónon ülő III. Károly király elé. Kísérői (balról jobbra) Zajkányi Lénárd (a S. Eustachio) és Majthényi Domonkos (a Matre Dei) piaristák. A király mellett az akkoriban létrejött piarista rendházak alapítói állnak (balról jobbra): Koháry István országbíró, a kecskeméti (1715), Kollonich Zsigmond váci püspök, a váci (1714) és Volkra Ottó János veszprémi püspök, a veszprémi piarista rendház (1711) alapítója. Bővebben…

Az esemény

Magyarországon a középkorban és koraújkorban sokáig nem volt külön eljárás arra, hogy a szerzetesrendek engedélyt kapjanak megtelepedésükhöz és jogos birtoklásukhoz. A helyzet Jézus Társasága megjelenésével változott meg, méghozzá negatív irányban. Az 1606-ban megkötött bécsi békében ugyanis a protestáns többségű magyar rendek azt kívánták, hogy a jezsuitáknak Magyarországon ne lehessenek birtokaik. Ezt az 1608. évi országgyűlés is törvénybe iktatta a koronázás előtti dekrétumban. A törvény azonban nem akadályozta meg, hogy már a 17. század első felében öt olyan jezsuita kollégium is létrejöjjön, amelyek régi apátságok és prépostságok birtokait kapták. Így a jezsuiták a katolikus rendek segítségével arra törekedtek, hogy az őket korlátozó törvényt az országgyűlés visszavonja. Ez azonban sokáig nem sikerült, mert a vallási kérdések miatt amúgy is feszült országgyűléseken a katolikus oldal nem akarta ezzel a kérdéssel tovább élezni a helyzetet.

Csupán az ország nagyobbik részének oszmán uralom alóli fölszabadítása és Thököly Imre mozgalmának összeomlása után változott meg a helyzet annyira, hogy az 1687. évi pozsonyi országgyűlés már helyt adott a jezsuiták kérésének, amelyet november 29-én Erdődy Kristóf, a Magyar Kamara elnöke és Benkovich Ágoston pálos váradi püspök terjesztettek be az alsó táblai rendek elé. A Lipót király által 1688 januárjában szentesített törvények 20. cikke tehát kimondta, hogy Jézus Társasága Magyarországon „befogadottnak és állandósítottnak” („pro recepta et stabilita”) tartandó. A honosítással a Társaság is az egyházi rend tagja lett, és mint ilyen, földet, jobbágyokat birtokolhatott, mint a nemesek és a többi egyházi személyek. Hasonló módon, országgyűlési törvénnyel vettek fel a 16. század óta az ország honos tagjai közé külföldi főnemeseket is.

Valószínű, hogy a jezsuiták törekvése a „befogadott” státusra a piaristák érdeklődését is fölkeltette. A rend 1666 óta működött Magyarországon, a Nyitra megyei Privigyén, de akkoriban hosszú évekig nem tartottak országgyűlést. Amikor tehát Lipót király 1681. április 28-ra ismét gyűlést hirdetett Sopronba, a piaristák is úgy gondolták, hogy szükséges lehet ezen az úton gondoskodniuk a rend „biztonságáról”, elsősorban második magyarországi működési helyükön, Breznóbányán, ahol 1673-ban az evangélikusoktól elvett plébániát foglalták el. Ezért – Baiar András (a Conversione S. Pauli), a breznóbányai rendház krónikása szerint – úgy döntöttek, hogy kérvényezik az országgyűlési rendeknél és a királynál a piarista rend „bevételét az ország könyveibe” („pro incorporatione in Tabulas Regni”), bár nem világos, hogy ezen mit értettek. Egy másik egykorú piarista krónikás, Mösch Lukács (a S. Edmundo) szerint elsősorban Berzeviczy Valerián (ab Immaculata Conceptione) akarta Sopronban megerősíteni az általa vezetett breznóbányai rezidencia helyzetét, és eközben könyveket is akart vásárolni. Kácsor Keresztély, a rend 18. századi történetírója azonban úgy tudta, hogy Adalbertus Swierkievicz (a S. Theresia) lengyel piarista tartományfőnök, aki az országgyűlés meghirdetése idején, 1681 márciusában éppen a két magyarországi rendházat vizitálta, azért küldött Sopronba két piaristát, Berzeviczy Valeriánt és Hausenka Miklós privigyei vicerektort (ab Immaculata Conceptione), akikhez még csatlakozott Horvát Imre (ab Assumptione B.M.V.) privigyei hitszónok is, akik „a hazai nyelvben jártasak voltak”, hogy a rendet „befogadottá és bekebelezetté” („pro receptione et incorporatione”) nyilvánítsák. Bár az idézett krónikák mind évekkel később készültek, de nyilvánvaló, hogy 1681-ben a piaristák is a jezsuitákéhoz hasonló kérvényt nyújthattak be.

Sopronban azonban egyik kérvény sem járt sikerrel. Az országgyűlésen, amely Thököly sikereinek árnyékéban folyt, különösen feszült volt a helyzet. A jezsuiták meg sem jelentek, és a részletes vallásügyi kérdések nem is kerültek napirendre. Baiar szerint viszont annyi eredménye volt a piaristák soproni jelenlétének, hogy el tudták hárítani a breznóbányai polgárok követeinek ottani támadását. Ez igaz is lehet, mert a protestánsok által benyújtott sérelmi jegyzékből, a Zólyom megyében elvett protestáns templomok közül valóban kimaradt a breznóbányai.

Érdekes módon azonban a következő, 1687. évi pozsonyi országgyűlésen, amely döntött a jezsuiták honosításáról, nincs nyoma annak, hogy ugyanez a piaristák vagy más szerzetesrendek esetében is szóba került volna. Pedig a piaristák megbízottja, Baiar András (a Conversione S. Pauli) jelen volt Pozsonyban, de inkább azon fáradozott, hogy Esterházy Pál nádor, Széchényi György érsek és más főrangúak segítségével visszaszerezze a rend számára a protestánsok által elfoglalt breznói plébániát.

Így ügyük a következő, több mint húsz évvel később, 1708-ban megkezdett országgyűlésre maradt, de a piaristák honosítási kérvénye akkor is csak az utolsó, 1714/1715-ben megtartott negyedik ülésszakon került elő. Ebben minden bizonnyal komoly szerepe volt Koháry István honti főispánnak, aki akkor már másfél éve tárgyalt Bohn Euszták (a SS. Trinitate) viceprovinciálissal a kecskeméti piarista kollégium létrehozásáról, és az ahhoz szükséges királyi jóváhagyást az 1714. szeptember 8-ra Pozsonyba összehívott országgyűlés alkalmával szerette volna megszerezni. Július 24-én arról írt a viceprovinciálisnak, hogy kérvényét könnyebben beadhatná, ha Pozsonyban valamelyik piarista is jelen lenne.

Későbbi visszaemlékezésekből úgy tudjuk, hogy Majthényi Domonkos (a Matre Dei), a nyitrai rendház prokurátora, a későbbi első kecskeméti elöljáró volt az egyik piarista, aki Pozsonyba ment. (Legalább ketten kellett, hogy legyenek.) Demka Gáspár (a Visitatione B. M.V.), aki ekkor Nyitrán tanította a legkisebbeket, úgy tudta, – és 1750-ben le is írta – hogy Pozsonyban Volkra Ottó János veszprémi püspök, a három évvel korábban létrejött veszprémi piarista iskola alapítója volt az, aki kezdeményezte a rend bekebelezését. Amikor Majthényi meglátogatta a püspököt, az leültette, és rögtön lediktálta neki az országgyűléshez beadandó kérvényt (Függ. 4). Kácsor Keresztény, a rend jeles történetírója 1773-ban – szokása szerint – tovább színezte a történetet. Elbeszélése szerint Volkra püspök véletlenül, szállása ablakából látta meg az utcán sétáló piaristát, és hívta föl magához, hogy megírhassák a kérvényt, amelyet azután ő maga terjesztett az országgyűlés elé (Függ. 5). Ez utóbbi hihetőnek látszik, hiszen 27 évvel korábban, a jezsuiták bekebelezésekor Erdődy Kristóf és Benkovich Ágoston püspök játszottak hasonló szerepet.

A kérvény hivatkozott a rend addigi érdemeire a háborús idők és a protestáns eszmék miatt „elvadult” („sylvatizata”) ifjúság tanításában, és azt kérte, hogy írják be a Magyarországon befogadott rendek közé („inter receptas in Hungaria religiones”: Függ. 1). A kérvény arra is utalt, hogy a piarista rend immár hét rendházzal rendelkezik Magyarországon. Ez a szám csak úgy értelmezhető, ha az 1714 novemberétől működő váci és az 1715 februárjában létrejött kecskeméti rendházat is beleszámolták, tehát a kérvény csak ezek után készülhetett. Ez esetben azonban Majthényi Domonkos szerepe kérdésessé válik, hiszen miután 1715. január 10-én Pozsonyban Koháry István kiállította a kecskeméti rendház végleges alapító levelét, neki mindenképpen el kellett hagynia Pozsonyt, és tudjuk, hogy január 27-én már Nyitráról indult Kecskemétre.

A föntiekkel szemben viszont egy másik egykorú forrásban, a szentgyörgyi rendház krónikájában Hrdovicz György (a S. Michaele) rektor azt jegyezte föl, hogy Bohn Euszták (a SS. Trinitate) viceprovinciális őt bízta meg azzal, hogy intézze a rend bekebelezésének ügyét Pozsonyban, és a diéta 1715. február 23-án el is fogadta az erről szóló törvénycikket (Függ. 3). Mivel Demka tudomása szerint a törvénycikk elfogadása vita nélkül, „azonnal, élőszóban” történt (Függ. 4), a piaristák kérvényének benyújtása és tárgyalása 1715 február második felében történhetett.

Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a piarista volt az első szerzetesrend, amely az 1714/1715. évi országgyűlésen befogadását kérte. 1714. december 13-án ugyanis az alsóház már tárgyalta a (montecoronai) kamalduli rend befogadási kérvényét. Valószínűleg a kamalduliak kéréséhez csatlakozott valamivel később a rabkiváltó sarutlan trinitáriusoké és a piaristáké is. A kamalduliak kérvényének vitájában 1714. december 13-án Ráday Pál, Pest megye református követe azt javasolta, hogy a jövőben tiltsák meg a kolostorok számának növelését, mire „a tisztelendő clerus[nak], aztán számosoknak alkalmatlan lármájuk keletkezett”. A vitának az lett a következménye, hogy az országgyűlés abban a törvénycikkben, amely a kamalduli, trinitárius és piarista rendeknek honosságot adott (Függ. 2), néhány ponton korlátozta jogaikat.

Egyrészt kimondta, hogy új kolostorok és kollégiumok azontúl csak királyi jóváhagyással alapíthatók. Másrészt úgy rendelkezett, hogy az újonnan befogadott rendeknek nem lesz országgyűlési képviseleti joguk. Ezt a korlátozást a jezsuiták befogadásáról szóló korábbi törvény (1687:20. tc.) még nem tartalmazta, és a Társaság kapott is meghívót az 1708. évi országgyűlésre, ahol végül külön törvénycikket hoztak arról, hogy mivel a jezsuiták több apátság és régi prépostság birtokosai, két tagjuknak szavazati joga lehet az országgyűlésen (1715:73. tc.).

Végül az 1715. évi 102. törvénycikk arról is rendelkezett, hogy a három befogadott rend világi birtokokat csak zálogjogon szerezhet. Egy Nagy Lajos király által hozott törvény óta (1351:20. tc.) ugyanis az egyházi birtok Magyarországon csak királyi adomány útján terjeszkedhetett, és így világosan elvált a világi birtokoktól. A zálogosítást pedig a korban igen gyakran alkalmazták, mert a jogrendszer egyedül ezzel tudta biztosítani a birtokok viszonylag szabad forgalomképességét. Mivel azonban a piarista rend Konstitúciói eleve azt írták elő, hogy a templomon, rendházon és kerten kívül a rend számára esetleg megszerzett állandó birtokok és jogok átadandók az Apostoli Szentszéknek, a magyar piaristák már kérvényükben is kifejezték, hogy rendi szabályaik szerint nem lehet birtokuk, és arra nem is tartanak igényt (Függ. 1).

A piarista rend honosításáról szóló törvénycikket tehát az országgyűlés felsőháza február 23-án fogadta el, de királyi szentesítésére csak az országgyűlés befejezése után, a többi törvénnyel együtt került sor 1715. június 10-én, a Bécs melletti Laxenburgban.

A következő országgyűlések a 18. század során még összesen tizenkét szerzetesrendet honosítottak Magyarországon: 1723-ben a kapucinus, szervita, sarus és sarutlan kármelita, irgalmas (betegápoló), paulánus (minimus) rendeket, a vörös csillagos keresztes kanonokokat és – ezen a téren az első női rendként – az orsolyitákat (1723:96. tc.), 1729-ben az ágostonos remetéket (1729:50. tc.), 1741-ben a domonkosokat (1741:65. tc.), 1765-ben pedig a minoriták Szt. Erzsébet rendtartományát és az ágostonos kanonisszák Miasszonyunk Kongregációját (1765:42-43. tc.). Ellenben a régóta az országban működő, és zömmel magyar születésűekből álló szerzetesrendek honosítását a rendek és a király nem látták szükségesnek. Így nem született törvény a bencésekről, ciszterciekről, premontreiekről és pálosokról, akiknek elöljárói amúgy is képviseleti joggal rendelkeztek országgyűlésen, de a ferencesekről és klarisszákról sem.

A piarista rendnek honosságot adó törvénycikk tehát szimbolikus értékén túl elsősorban azt jelentette, hogy a rend azontúl földbirtokokat is megszerezhetett küldetésének támogatásához. Ennek akkor lett jelentősége, amikor a piaristák később Szegeden, Debrecenben, Kecskeméten és máshol valóban kisebb birtokokhoz jutottak, amelyeknek fontos szerepük volt a rendházak élelmiszer-ellátásában, illetve 1807-től – némileg megváltozott körülmények között – valódi nagybirtokosok lettek a Somogy megyei Mernye környékén. Ezért írta Hrdovicz György 1715-ben a honosítás hasznáról, hogy azt „a tudatlan neveti, a bölcs dicséri”.

Források

1.
A magyarországi piaristák honosítási kérvénye a magyar országgyűléshez [1715. február]

  • Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, I.1.a: Archivum Provinciae Hungariae vetus, For. 40, Fasc. 1, N° 2.

A Magyar Királyság Tekintetes Karai és Rendjei!

Úgy tetszett a Mindenható Istennek, hogy intézményünk a legkisebb ifjúság keresztény nevelésére is bevezettetett, a legkegyelmesebb Isten által elrendezve ebbe a legkiterjedtebb Apostoli Magyar Királyságba, ahol Isten különleges kegyelme által támogatóink hajlamát remélvén, hogy példás erkölcsünkkel, kellő tudományunkkal, valamint a magyarországi gyakori mozgalmak és a megerősödött más hitűek miatt syilvatizált (hogy idegen szót használjunk) ifjúság tanításával dícséretes emlékezetet érdemeljünk, így késleltetve voltunk abban, hogy számba vegyünk hetet a kollégiumok, rezidenciák és házak között, amelyekben Istennek, felebarátainknak és az ifjúságnak úgy igyekszünk szolgálni, hogy a keresztény közösség talán nem kicsiny gyarapodást lát odaadásunk által.

Mivel pedig nem akarjuk munkánkat ebben az Apostoli és valaha Szent Királyságban úgy végezni mint idegenek (idegen hazának fiai), azért a Tekintetes Karokat és Rendeket alázatosan arra szándékozzuk kérni, hogy e legkisebb rendünket, a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Klerikusainak [Rendjét] a Magyarországon bevett rendek közé beírni, és a hazának többi hűséges fiaihoz számolni méltóztassanak. Nem remélünk, hogy ezáltal valamely bizonyosabbhoz juthatunk hozzá, mivel szabályaink szerint ingatlan javakra képtelenek lévén, semmilyen telekre nem tartunk igényt, csupán odaadásunkat és buzgó imáinkat ígérjük alázatosan a Tekintetes Karoknak és Rendeknek a Magyar Királyság javára.

A Tekintetes Karok és Rendek
alázatos és szerény káplánjai, a magyarországi Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Klerikusai

2.
A piarista rend magyarországi honosításáról hozott törvénycikk, 1715. június 15. (ford. Tóth Lőrinc)

  • Magyar Törvénytár 1000–1895, VI, Budapest, 1900.

102. cikkely
Az alábbírt szerzetesrendeket Magyarországba és csatolt részeibe fölveszik

Az alább írt szerzetesrendeknek a karokhoz és rendekhez Magyarországba és ennek kapcsolt részeibe való felvételük iránt érkezett kérésére, habár egyébként királyi hatalommal is behozhatók és állandósíthatók volnának, a karok alázatos ajánlatára mégis, Őfelsége jóságos beleegyezésével határoztatott:

1. §. Hogy a Kamalduli testvérek és a Foglyok Megváltásáról nevezett Szentháromság, valamint a Kegyes Iskolák Szegény Szabályozott Papjainak Isten Anyjáról nevezett szerzetesrendjeit ezen Magyar Királyságban és ennek kapcsolt részeiben, minden [országgyűlési] szavazat és ülés [joga] nélkül, befogadottaknak és állandósítottaknak kell tekinteni.

2. § Tisztán világi, az alapítók szabad rendelkezése alatt álló alapítványi fekvőjószágokat csak zálog jogán és címén birtokolhatnak

3.. § Mostantól fogva semmiféle szerzetesrend ne növelje kollégiumai és kolostorai számát a közérdekű szükségesség és a királyi felség kegyes engedélye nélkül.

3.
A szentgyörgyi piarista rendház krónikájából / Hrdovicz György (a S. Michaele), 1715

  • Štátny archív v Bratislave, Pobočka Modra, Piaristi v Svätom Jure, Úradné knihy, n° 1.

Abban az évben [1715] a Szentháromságról nevezett [Bohn] Euszták viceprovinciális atya azt az ügyet bízta a Szt. Mihályról nevezett [Hrdovicz] György atyára, akkori szentgyörgyi rektorra, hogy járjon el a diétán a mágnások között rendünk bekebelezése ügyében a Magyar Királyságban, amelyet sikeresen teljesített. Ugyanis február 23-án Pozsonyban felolvastatott a törvénycikk (amely a nyomtatott változatban 102.) bekebelezésünkről, amely hogy nekünk milyen hasznot fog hozni, a tudatlan neveti, a bölcs dícséri.

4.
A kecskeméti piarista rendház krónikájából / Demka Sándor (a Visitatione B.M.V.), 1750 (ford. Fekete Antal SchP és Glovitzky Zoltán)

  • Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, II.8: Kecskeméti rendház levéltára, Régi korszak, Lib. 1.

[Isten Anyjáról nevezett Majthényi Domokos] mivel nevezetes családból származott, a főrendűek közé is könnyen beilleszkedett, derűs, de a szerzetesi határokat soha át nem hágó barátságossága, és népes vér szerinti rokonsága miatt magyarul mindenfelé általában családi néven Majthényinak vagy Pater sógor-nak hívták. […]

Az 1715. [!1714.] évi országgyűlés alkalmával Pozsonyba sietett, hogy üdvözöljön több neki ismerős mágnást, akiktől elég szép alamizsnát szerzett, nevezetesen a kegyes emlékű nagyságos Kürtösi András tiagriumi választott püspöktől 50 forintot és egy 10 akós [530 liter] hordó bort. Mivel pedig a nagyságos veszprémi püspök [Volkra Ottó János] abban az időben frissen telepített le minket Veszprémben az ő püspökségében, elment hozzá, hogy tiszteletét tegye nála. Az pedig – jóllehet a mieink semmi effélére nem gondoltak, de még Domokos atya sem – leültette őt, majd maga tollba mondott egy az Ország Házában, az ország mágnásainak és rendjeinek nyilvános ülésén benyújtandó kérvényt, amelynek az volt a tartalma, hogy rendünk kerüljön bele ebben a Magyar Apostoli Királyságban honosítottak sorába. Amikor fölolvasták, azonnal élőszóban hozták meg azt a határozatot, hogy méltók erre ezek a szerzetesek, akik a haza ifjúságának a legnagyobb hasznára vannak. Ezt az a később kihirdetett törvénycikk is kifejezésre juttatja.

Ez a dolog, amelyet nem terveztünk előre, és sürgetni sem mertünk, bár igen szükséges volt, minden kiadás nélkül esett meg, holott más kérvényező szerzetesek utánunk nagyobb költségek árán írattak be, a következő országgyűléshez folyamodók pedig csak egy bizonyos záradékkal, kirótt díj fejében kerültek a honosítottak listájára.

5.
A magyar piarista rendtartomány keletkezésének és fejlődésének története (részlet) / Kácsor Keresztély (a S. Emerico), 1772–1773

  • Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, I.2.a: Manuscripta vetera, Ser. alt. 14.

Isten Anyjáról nevezett Domonkos […] világi nevén Majthényi Péter […] a viceprovinciálissal [Baiar András] együtt elment a szövetkezettek szécsényi általános gyűlésére, 1714-ben pedig, amikor Pozsonyban diéta kezdődött, és ő is arra járt, a nagyságos gróf úr és veszprémi püspök Volkra Ottó [János], bőkezű alapítónk, szállása ablakából véletlenül kitekintve meglátta őt, magához hívta, és megkérdezte, hogy a provincia[!] nevében van-e valami elintéznivalója a diétán?

Ő azt felelte, hogy elöljáróitól semmiféle megbízást nem kapott, csak azért jött, hogy néhány urat üdvözöljön. Erre a püspök így szólt: – Csakhogy még nem vagytok törvényesen bevéve az országba. Üljön le, és írjon kérvényt, amit én diktálok, ahogy ehhez szükséges. Tehát Domonkosnak papírt, tollat és tintát adván, maga a főpap diktálta a kérvényt ezekkel a szavakkal: [Lásd az 1. sz. iratot]

A nagyságos főpap a tekintetes karok és rendek ülésén maga terjesztette elő, és olvasta föl a kérvényt, amelyben a rend befogadásához, kivételes közreműködéséhez kérte mindenki jóváhagyását, amint végül a diétán elfogadott 105. [!102.] törvénycikkben rendünk azzal a záradékkal befogadtatott, amit a kérvény tartalmazott, ugyanis az országgyűlési rendek már abban az időben tapasztalták a nem sokkal korábban befogadott jezsuiták túlságos hatalmát és mohóságát a birtokok elfoglalásában (amely mindennél inkább taszította őket oda hogy eltörlést érdemeltek), az ország lakosainak nem kevés neheztelésével, itt szívesebben hozzájárultak rendünk befogadásához.

A festmény

  • Pataky Imre, Kecskemét, 1904
  • Vászon, olaj, 142×113 cm (kerettel).
  • Piarista Múzeum, Festménygyűjtemény, 2011.523 (Kecskemét, piarista rendház refektóriuma)

Pataky Imre (1850–1910) Magyaróváron született, a bécsi és müncheni képzőművészeti akadémián tanult, majd 1871-től Kecskeméten tanított rajzot, párhuzamosan több iskolában, így a reformátusok és a piaristák gimnáziumaiban is. 1887-től az alsófokú ipar- és kereskedelmi iskola első igazgatója volt. Tanári és tankönyvírói munkája mellett tájképeket és zsánerképeket is festett, valamint ő tervezte az 1848/1849 évi szabadságharcban elesett kecskemétiek emléktábláját a katolikus nagytemplom homlokzatán (1892).

A piarista rend honosítását ábrázoló festménye Tóth György kecskeméti piarista házfőnök és gimnáziumi igazgató megrendelésére készült 1904-ben. Az 1903/1904. tanév végén kiadott gimnáziumi értesítő szerint „A piaristák honosítása 1715-ben” című olajfestményt a gimnázium „philologiai és történelmi gyűjteményében” helyezték el, ahol már azelőtt is 25 darab aranykeretes festményt őriztek.

A kép jobb oldalán, a trónon ülő III. Károly király balján Volkra Ottó János veszprémi püspök látható, jobbján Koháry István országbíró, mögötte pedig Kollonich Zsigmond váci püspök. A király és az országbíró arcképe nyomtatott munkákból is jól ismert volt, a két püspök portréja pedig láthatóan a váci és veszprémi piarista rendházakban őrzött alapítói portrék alapján készült. A bal oldali három piarista a hagyomány szerint Zajkányi Lénárd (a S. Eustachio), a váci rendház első elöljárója, Majthényi Domonkos (a Matre Dei) a kecskeméti rendház első elöljárója és Bohn Euszták (a SS. Trinitate) viceprovinciális. Mivel korabeli ábrázolás egyikükről sem maradt fönn, megjelenítésük fiktívnek tekinthető. A kép középen egy apród térdel, aki párnán nyújt át egy összetekert oklevelet a királynak, amely talán a piaristák honosítás iránti kérvényét tartalmazza. (Ez esetben viszont nem a honosítást, hanem a kérvény benyújtását ábrázolja.) De lehetséges az is, hogy az oklevél már a szentesített törvénycikk, amelyet a király a viceprovinciálisnak kíván átnyújtani.

Az ábrázolt esemény mindkét esetben teljesen fiktív. III. Károly az 1714/1715. évi országgyűlési ülésszaknak csak kezdetén volt jelen Pozsonyban, majd október végén visszautazott Bécsbe. A törvénycikkeket nem egyenként erősítette meg, és külön okleveleket sem adott ki róluk, hanem a diéta végén hozzá fölterjesztett törvényeket együtt hagyta jóvá Laxenburgban, 1715. június 10-én. Ezért az itt ábrázolt ünnepélyes találkozásra bizonyosan nem került sor, sem Pozsonyban, sem Bécsben, már csak azért sem, mert a két új (váci és kecskeméti) rezidencia elöljárójának 1715-ben bizonyosan nem volt ideje, hogy oda utazzon.

A hitelesség hiánya ellenére a festményről számos reprodukció készült. Maga Tóth György 1905 tavaszán nagyalakú fényképmásolatokat készíttetett, amelyből minden magyarországi piarista rendháznak küldött egy-egy példányt. Russel Károly, a kolozsvári Kalazantinum igazgatója például ezzel díszítette a növendékház ebédlőjét. 1929-ben képeslap készült róla, egyszerű grafikai másolata pedig a rendtartomány 1943/1944. év névtárának nyitólapjára került, a rövid történeti bevezető elé.

Koltai András