Az idén 150 éve létrejött Budapest kulturális arculatának nem csak akkor, hanem azelőtt és azóta is jelentős formálói voltak a piaristák, akik máig fönntartják Pest legrégibb iskoláját. A rend tagjai a tanítás mellett a tudományok és a művelődés számos területén működtek, többek között az irodalomban is. Az alábbiakban a 150 éves Budapestet három régi piarista költőnek a városról szóló verseivel köszöntjük, miközben őket magukat is „megkértük”, hogy mutatkozzanak be.1
Conradi Norbert (1718–1785)
Pesten születtem, ahol apám pékmester volt. Az itteni gimnázium elvégzése után tizenöt évesen léptem a piarista rendbe. Attól fogva különböző városokban tanultam és tanítottam, többek között Rómában és Bukarestben (ahol rendünk rövid életű missziót tartott fönn). Szülővárosomba is többször visszatértem, 1742/1743-ban a gimnázium alsóbb osztályait, 1752–1754 között a filozófiát tanítottam, 1772-ben pedig a rendház rektora lettem.2
Mivel a rendbe lépésem és Pestről való első távozásom némi feszültséget okozott a családomban, 1772-ben megrendülten láttam, hogy az új rendházból szobám ablaka éppen a plébániatemplomra nyílik, amelynek tornya alatt van atyám eltemetve. Erről két verset is írtam:3
|
Wolfgangus Conrad templi ista parte quiescit. Aliud. Ne Patris tumulum videat, manesque parentis sororum, |
Conrad Farkas a templom ezen részén nyugszik. Másik. Hogy ne lássa atyja sírját, atyja nővéreinek porát, |
Hároméves pesti házfőnökségem alatt készült alábbi versem is. Azok közül való, amelyet mások is biztosan olvastak, mert 1775-ben elküldtem szintén pesti születésű rendtársamnak, Kácsor Keresztély atyának is. A végén arra utaltam, hogy II. József császár akkoriban, az 1770-es években rendszeresen részt vett a pesti Rákos-mezőn rendezett katonai szemléken.4
Buda et Pestum (1775) |
Buda és Pest (1775) |
|
Augusta quondam Buda sublimis jugo Pestum modeste convitia tulit. Soror In me Tribunal Regium, legum parens. |
Az egykor fényes, magas Buda hegyéről Pest szerényen vette a szidást. Nővér, Bennem királyi bíróság, törvények szülője. |
Zimányi Lajos másolata: Poemata e cineribus excitata a Stephano Ludovico Zimányi, 1787 (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, I.2.a: Manuscripta vetera,, For. 0-3/1b, p. 97. – Korábbi változata Kácsor Keresztély kéziratos gyűjteményében: Opuscula poetica varia, 1787 (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, I.2.a: Manuscripta vetera, For. 0-5/1), p. 142.
Révai Miklós (1750–1807)
Nagyszentmiklóson születtem, a szegedi piarista gimnázium diákja voltam, majd 1769-ben beléptem a rendbe. Szokás szerint több helyen is tanítottam alsó osztályokat, majd Nagykárolyban filozófiát, Nyitrán teológiát tanultam (ahol rektorom Conradi Norbert volt), de utóbbit nem fejeztem be, mert 1777 őszén pártfogóm, Károlyi Antal, az újonnan kinevezett váradi királyi főigazgató Bécsbe küldött építészeti rajzot tanulni. Abban az évben történt, hogy Mária Terézia királynő kezébe vette a magyar iskolák ügyét, a nagyszombati egyetemet pedig Budára helyezte. Mivel magamat mindig is jó költőnek, nagy grammatikusnak és rajzolónak tartottam,6
titkon reméltem, hogy az egyetemen nekem is jut majd méltó feladat.7
Ezért egy magyar alagyát (elégiát) és egy éneket is írtam erre az alkalomra. Szerettem volna találkozni Molnár János ex-jezsuitával, az egyetemi gimnázium igazgatójával is, erre azonban Bécsből Nagykárolyba való hirtelen visszatérésem miatt nem került sor. Erről a Molnárhoz szóló alagyámban (elégiában) írtam:8
Bátran is írtam ugyan, s bátrabban szólani többről
Készültem, Bécsből amire visszajövök.
Készültem. Hanem ím most már szomorodva tekintem,
Amit az új végzés benne keresztbe vetett.
Hirtelenül megyek el, Buda tornyai messze maradnak,
S meggyűlt könnyeimet csaknem elönti szemem.
Az egyetem csak sok nehézség után fogadott be, huszonöt évvel később, immár Pesten, amikor 1802-ben a magyar nyelv professzora lettem. Alábbi, szapphói strófákban szóló versem tehát ifjúi reményeim emléke. A versformára utal a második verszakban „Száfó szigetének” említése.
Örömnap, mellyen a fő tudományok Budára által költözködtek (1777)
Halljad, ó áldott Buda! szólok, el sem
Olthatom forró nagy hevét örömmel
Kedvesen megtelt kebelemnek, ébreszt
A nagy Apolló.
A köz utakból kivezet kezemnél
Fogva, s válláról maga nyújtja lantját,
Énekeltetvén arany új szerencséd
Boldog elértét.
Hol vagyok? Szép föld: nyomozom kevélyebb
Lábbal a Száfó szigetét, s dalomra
A magas dombról magyarúl felelget
A szavas Ekhó.
Ó! tehát a szent tudományok immár
Vissza úgy térnek, s lebocsátva felség
Fényeket, nyelvünk ősi drága kincsét
Hangzani kezdik.
Boldogabb sorsból kifogyott Aténát
Hajdan ott hagyván szomorú porában,
Úgy emelték fel becsit a míveltebb
Római nyelvnek.
Szent öröm közben kezeket kinyújtván,
A kilenc múzsák seregekbe önként
Hív barátsággal fiait fogadják
Édes hazánknak.
Tellyes értéssel magok által adják
Titkokat, s mondják magasabb karokból
Sokfelűl édes mieink az áldott
Ritka tanítást.
Hallgat a külső Galeottus és más
Tartományokból jövevény tanítók,
Akiket Mátyás kegyesebb királyunk
Béhoza drágán.
Erre felgerjed Duna, víg habokkal
Zúgja látását, s ezután feloldják
Titkait több kis vizek a jövendő
Boldog időnek.
Ó! tehát könyves szemedet törűljed,
Már öröm s jó kedv mosolyogjon ázott
Képeden, kedves magyarom! Budának
Fénye felépűl.
Itt neveltetvén haza nagy reményét,
Kedvesen fogják ölelő karodról
Bölcseség fejtett eleit rebegni
Magzatid. Innét
Már nagyobb korban buzog a mezőben
Láttatott fegyver-viselő sereggel
Törni szebb testét valamelly vitézebb
Vér a hazáért.
Már nagyobb lelket köz örömre innét
Vár az országlás, s jeles érdemekből
Nádor-ispánság viszi, vagy tetézi
Érseki nagyság.
Béke, csendesség, jutalom felébreszt
Többeket, szép ész, finom íz, tanúlt mű
Boldogúlását azalatt megadják
Bőven hazánknak.
Újra majd Zsigmond hida is felépűl,
Majd siet Rómát vetekedve feljebb
Múlni hét dombon kiterült falakkal
A Buda vár is.
Adjad ó Isten! s kötelezz le jobban
Olly kegyességű fejedelmeinkhez,
Akikért ismét hadaink vitéz vért
Ontani készek.
Megjelent: Révai Miklós Elegyes versei és néhány apróbb köttetlen írásai, Pozsony, 1787, 152-155. – Deákos költők, I: Rajnis, Baróti Szabó, Révai versei, s. a. rend. Császár Elemér, Budapest, 1914 (A Kisfaludy-Társaság nemzeti könyvtára, 23) 220-223.
Sík Sándor (1889–1963)
Budapesten születtem. Miután meghalt édesapám, aki ügyvéd volt, gyerekkoromat nagyrészt Gödöllőn töltöttem. Onnét jártam be vasúton a pesti piarista gimnáziumba. Fiatalon, tizennégy évesen lettem a rend tagja, majd tanulmányaim befejeztével tizennyolc évig (1911–1929) tanítottam pesti gimnáziumunkban. Eközben sok barátra tettem szert a rohamosan gyarapodó város katolikus irodalmi köreiben. Első verseim – a zsengék és az első igaziak is – a Damjanich utcai Regnum Marianumban szerkesztett Zászlónk ifjúsági lapban jelentek meg. Költői mondanivalóimat a gödöllői gyermekkor friss benyomásai, a Zászlónk akkori fiatal lendülete, Prohászka és Schütz Antal gondolatai, a nagy magyar irodalmi hagyomány és a háború előtti évek lírai újjászületése alakították.9
A Regnum Marianumról és a Zászlónkról több versben is megemlékeztem Fekete kenyér című kötetemben.10
Regnum. Templom mögött nagy, széles udvar,
Az udvaron kacagó gyerekek,
A gyerekek közt labdázó atyák,
És hátul, az udvar sarkában: bújó,
Földszintes épület.
Innen szalad szét húszezer felé
Az országba a Zászlónk. Itt ülünk,
Heten vagy nyolcan, húszéves fiúk,
És úgy érezzük, hogy a Jövendőség,
A Nemzet Lelke itt virraszt velünk.
1930-tól a szegedi egyetem irodalomtörténet professzora lettem, amit szintén nagyon szerettem, de annyira lefoglalt, hogy csak a vakációban tudtam poétáskodni. A budai várról szóló alábbi vers is nyaralás közben, 1936. augusztus 12-én került versíró noteszomba az ausztriai Lochauban, a Bodeni-tó partján. Talán felkérésre készült, mert akkor szeptemberben volt Buda 1686. évi visszafoglalásának a 250. évfordulója, de a részletekre már nem emlékszem. Mindenesetre a Franklin-társulat Tükör című irodalmi lapjának szeptemberi, ünnepi számában jelent meg, amelyet Révay József (egykori, némileg ellentmondásos szerepű rendtársam) szerkesztett. Hangulatát alapvetően meghatározta, hogy 1936 júliusától Spanyolországban polgárháború folyt, és nagyon féltünk attól, ami három év múlva be is következett, hogy a helyzet világháborúba torkollik. Az ódai forma miatt nyelvezetét is régiessé tettem. Eredetileg úgy kezdődött, hogy „Budai vár! hozzád sír a lelkem!”. A „teremtő Jobbkéz” említésével Szent Istvánra utaltam, de ez kicsit talán túlzás, merthogy Szent István idejében a budai vár még nem állt.
Óda a várhoz (Budavár visszafoglalásának emlékünnepén, 1936)
Budai vár! a napszerette síkon,
Mit száz faj egyszín vére öntözött,
A szent Természet a történelemmel
Épített téged Isten-akarattal,
Kiáltó jelnek, oltárnak: Középnek
A szertehúzó széltájak között.
Szent ez a szikla, ez a nagy Keresztkút,
Ahol életre mosdott a Kelet,
Hol egy teremtő Jobbkéz jogarának
Atyai árnyán törvényre juházott
Farkas ösztönök foga-csattogása,
Nagyúri kény és szolga-gyűlölet.
Szent ez a bástya, mely eleven húsán
Fogott fel lándzsát és gyújtó nyilat,
Míg a család szerencsései híztak
És építhették tornyaikat égig,
S toportyánként üvöltve járt a pusztán
A pusztulás a vérző vár alatt.
Szent volt, amikor hét ország szívéből
Zúdult falára harcos áhitat.
Nem volt ily sereg Jeruzsálem óta!
Magára eszmélt a szent Európa:
A végzetpallost eltörő imádság
Utolszor égbe akkor lelt utat.
Egy percig mintha meghalt volna Bábel!
A Város búgta szét a szózatot,
Buda nevét himbálták a harangok,
S e névben újra egy lett, ami egy volt:
Egy imádság és egy csatakiáltás,
És a pogányság visszarontatott.
Ó gyönyörű nap, testvérség csodája!
És mint a villám, oly kilobbanó!
Csak feketébb a nyirkos éj utána,
És iszonyúbb a gyilkos mába nézni
És érezni, hogy kísértetek járnak,
És dől a ház, és süllyed a hajó.
Az éjszakából csak az öldököltek
Halálos hördülését hallani,
A mártírmáglyák vértarajos füstje
Köröskörül a horizont harapja,
S a fél világ mennyboltját eltakarják
A barbárság fekete tornyai.
Ki hallja még a nagy közös harangot,
Az Ember Vára vészharangszavát?
Az oroszlánok visszafarkasodtak
S egymás vérétől részegen, maguktól
Feküsznek a vigyorgó Szörny elébe:
Az Ember elárulta önmagát!
Ó Vár, hasíts az éjbe ünnepeddel,
Mint harsogó próféta-villanat:
Jelek vannak a napban és a holdban,
Az óranyelv tizenkettőre kondul,
A csontok kelni mozdulnak a mélyben:
Ember, a legutolsó pillanat!
Kézirat: Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, IV.133: Sík Sándor gyűjtemény, Saját kéziratok, 20. tétel. – Megjelent: Tükör 1936:9, 626. – Kötetben: Magányos virrasztó, Budapest, 1936, 20-22.
Az összekötő szöveget írta Koltai András, a latin szövegek fordításában közreműködött Szekér Barnabás. – Köszönjük Acél Zsolt segítségét. A nyitóképen Jacob Hyrtl metszete, 1832 (Seenger 468).
- 1Mindhárman Budapesten lettek eltemetve. Conradi Norbert a pesti belváros plébániatemplom kriptájába, Révai Miklós a Váci úti, 1874 után felszámolt temetőbe, Sík Sándor pedig a Farkasréti temetőbe, ahonnét 1980-ban a Fiumei úti sírkertbe helyezték.
- 2Conradi Norbert életéről és verseiről: Jelenits István, A latin nyelvű epigramma tizennyolcadik századbeli piaristák költői gyakorlatában, in Irodalomtörténeti Közlemények 73(1969), 192-195. Uő, Conradi Norbert: Sic est, conscripsi versus… uo, 243-246.
- 3„Dum moverer Pesto, ubi habebam sub turri parochialis ecclesiae nostrum collegium respiciente semper ante oculos sepulchrum Patris mei”: Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, I.2.a: Manuscripta vetera, For. 0-3/1a, p. 56.
- 4 Kulcsár Krisztina, II. József utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban, 1768-1773, Budapest, 2004 (Doktori mestermunkák), 66.
- 5az igazság antik istennője
- 6Vö. Révai Miklós felirata Painter Mihálynak küldött önarcképén, 1782: „Nagy grammaticus, jó költő s rajzoló, de háromszor szegény” (Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár, Kézirattár, 10a.E.21/1; ld. Hitre, tudásra: Piaristák és a magyar művelődés, szerk. Koltai András, II, Budapest, 2019, 34).
- 7Révai Miklós életéről és az 1777-ben történtekről: Csaplár Benedek, Révai Miklós élete, I, Budapest, 1881, 318-332. Éder Zoltán, Révai Miklós, Bp., 1972 (A múlt magyar tudósai), 82-95.
- 8 Révai Miklós Elegyes versei és néhány apróbb köttetlen írásai, Pozsony, 1787, 33-34.
- 9Iván Mihály, Sík Sándor, a költő, professzor és cserkész, in Képes Krónika 18(1936), 51-52. sz. (dec. 20.), 13.
- 10Sík Sándor, Fekete kenyér, Budapest, 1931, 53-54.