Trianon és a magyar piaristák (3) Léva

Az első világháborút követő nemzeti összeomlás, majd az ország területének megszállását és megcsonkítását szentesítő trianoni békeszerződés a magyar piaristák életét is alapjában rengette meg. Iskoláik és rendházaik többsége az új országhatárok mögé került: kilenc ház Csehszlovákia, négy Románia, egy pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Trianon századik évfordulója alkalmából ezek sorsát elevenítjük föl, hogy nehéz éveik emlékével járuljunk hozzá közös múltunk megértéséhez és feldolgozásához.

„[1918.] November 16-án történt Pesten a köztársaság ünnepélyes kikiáltása. Ugyanezen a napon itthon rövid iskolai ünnepélyt tartottunk az új államforma kikiáltása alkalmából” – jegyezte föl Gombos Antal lévai házfőnök-igazgató. Amikor erre az ünnepségre sor került, a lévai főgimnázium diákjai már másfél hónapja nem jártak iskolába – helyette a nagyobb, VI–VIII. osztályos diákok egy része (52 fő) belépett a november elején alakult városi polgárőrség soraiba két piarista tanárral, Tell Sándorral és Söjtöri Károllyal együtt. Mivel az ünnepség a tanítás újraindítását is jelezte, a polgárőr diákoknak és tanároknak ettől kezdve össze kellett egyeztetniük egymással két kötelességüket.

A cseh katonaság a párkánynánai vasúti csomópont felől érkezett a lévai állomásra az új év elején, és 1919. január 22-én bevonultak a városba. Fegyveres ellenállással nem találkoztak, a polgárőrséget lefegyverezték. A megszállók azonban nem lehettek nyugodtak a túlnyomó magyar többségű városban, és érzékenyen reagáltak az ellenállás legkisebb lehetőségére is, vagy talán hatalmukat akarták éreztetni a lehetséges „gócokra” gyakorolt nyomással, aminek ismét áldozatul esett a gimnáziumi tanítás. 1919. február 20-án délután ugyanis „vagy 40 cseh katona Nosal főhadnaggyal megszállja a gimnáziumot, miután egy feljelentés (persze névtelen) arról szólt, hogy két gépfegyver és rengeteg puska van ott. Az igazgató [Gombos Antal házfőnök, a historia domus írója] jelenlétében megindul a kutatás. Találtak egy tanteremben a dobogó alatt egy puskát, vagy 300 töltényt, és a tört[énelmi] múzeumban [szertárban] lefoglalták az ott szétszedetten heverő olasz golyószórót töltények nélkül. Ezért a gimnáziumot bezárták 1919. április 9-ig. A puskát és töltényt, azt hiszem, polgárőr tanulóink hagyták ott. Ugyanaznap délután a rendházban is nagy fegyverkutatás volt, de ez eredménytelen volt. Vádoltak minket, piaristákat, hogy ellenállás szervezésén dolgozunk, és sok fegyvert rejtegetünk. De a tények mást igazoltak.”3 Áprilisban újra nekirugaszkodtak az oktatásnak, ám közben sok szülő nem várta meg az engedélyezésért folytatott küzdelem végét, hanem gyorsan más, még működő gimnáziumba íratta át gyermekét. Végül a tanévet minisztériumi rendeletnek engedelmeskedve május 3-án zárták le.

A cseheket júniusban Léván a magyar Vörös Hadsereg váltotta fel. Az északi hadjárat során június 1-jén foglalták el a várost, amely ettől kezdve az antant-megállapodást követő június 30-i visszavonulásig szinte állandóan harcok színtere volt. A bevonulást követően a helyi direktórium gyorsan államosította a gimnáziumot, de ennek a nyári vakáció miatt csak elvi jelentősége volt. Az állami szolgálatba lépésről szóló – a szerzetesek számára aposztáziát jelentő – nyilatkozatot a világi tanárok mellett négy piarista írta alá, közülük egyet később kizártak, egy pedig kilépett a rendből.4 A meg-megújuló tűzharc és bombázás következtében a rendház lakói a pincében és a templomi kriptában élték át a hónap nagy részét. Ráadásul a rendházba beköltözött egy szakasz vöröskatona, akik a szerzeteseket ugyan fizikailag nem bántották, de sem a cselédlányokkal, sem az anyagi javakkal nem voltak kíméletesek. Kivonulásukat és a csehek visszatérését a rendi közösség megkönnyebbüléssel fogadta. „Most már nyugodtabban teltek napjaink – írja a házi krónika – Várjuk csendben a következő tanévet.”5

Szinger Kornél piarista tartományfőnök az 1919 nyári áthelyezések során Lévára irányította át a rózsahegyi tanári kar négy tagját, itt ugyanis – a masszív szlovák többségű liptói várossal szemben – még bíztak a magyar nyelvű tanítás engedélyezésében, amire júliusi lévai látogatásakor Vavro Šrobár, a Szlovákia vezetésével megbízott miniszter személyesen is ígéretet tett. Augusztus végén egy városi küldöttség fel is kereste a pozsonyi minisztériumot engedélykérés céljából. A házi krónika szerint erre azért volt szükség, mert ekkor már rossz hírek terjedtek az iskolák ügyével kapcsolatban. A küldöttség szívélyes fogadtatást, de bizonytalan választ kapott. Néhány nap múlva a piaristák gimnáziumépületébe katonai kórház költözött, szeptember elején pedig néhány tanulóval megnyílt (egy másik épületben) a csehszlovák gimnázium első osztálya. A magyar gimnázium engedélye helyett Gombos Antal házfőnök-igazgató 1919. október 8-án arra kapott felszólítást a polgármester útján, hogy másnap leltár mellett adja át a gimnázium vagyonát a csehszlovák kollégának, František Nepust’ielnek. Az épületet a katonai kórház leszerelése után vette birtokba az új tulajdonos. A magyar lakosságra annyiban voltak tekintettel, hogy a cseh nyelvű tanítást  felmenő rendszerben vezették be (tehát az első tanévben még csak az első osztályban), a piaristákat azonban a kifutó magyar nyelvű osztályokban sem alkalmazták tovább.

A városban széleskörű mozgalom indult a magyar nyelvű középiskola érdekében. A helyi takarékpénztár-igazgató, Holló Sándor kezdeményezésére az 1919/20. tanév végén másfélezres gyűlés jött össze ebben az ügyben, ahol a kormánynak címzett újabb memorandum készítéséről döntöttek. Az ügyet vivő 50 fős bizottságban három piarista is jelen volt, sőt az emlékiratot közülük ketten – Gombos és a helyi születésű Agárdi László – szövegezték. Ennek sikertelensége után alternatív megoldást dolgoztak ki a következő, 1920/21. tanévre a magyar nyelvű oktatástól elzárt I–II. osztályos gimnazisták számára: a diákokat beíratták az érsekújvári magyar nyelvű gimnáziumba, de az oktatást három piarista biztosította nekik helyben. „Taneszközök nélkül, hiányos tankönyvellátás mellett megtettük, amit lelkiismeretes munkával megtehettünk. Tótul nem tudunk, ezt hangoztattuk is a szülőknek – magyarázta utólag a házfőnök –, tehát sokat nem érhettünk el.” Munkájukat az állami hatóság sem könnyítette meg. Először év közben át kellett szervezni az oktatást a magántanítás szabályainak megfelelően (így a tanárok nem szaktárgyakat, hanem csak csoportokat taníthattak), majd év végén, „a tanulók ismereteinek elbírálásánál, a különféle pletykák szerint, sok mindenféle nem éppen pedagógiai szempont is tekintetbe jött Érsekújvárott.”6 Végül a diákok mintegy felét ismétlésre kötelezték. Ez volt a piarista közösség utolsó megbízatása Léván. Kudarca valószínűleg mind számukra, mind a velük szimpatizáló városlakók számára bebizonyította, hogy a berendezkedő csehszlovák állam nem számol velük. A következő hónapokban előbb a lévai uradalom tulajdonosa, majd a városi közgyűlés is felmondta a rendház finanszírozásának rá eső részét (még azelőtt, hogy a rend részéről döntés született volna a ház feladásáról). Talán nem helytelen ezt úgy interpretálni, mint helyi közéleti jelentőségük megszűnésének a jelét. A különben fegyelmezett Gombos egyedül e második eset kapcsán engedett meg magának egy sértődött kiszólást a városiakra, akik túl sokat mulatnak farsang idején („itt nem hiányzik, úgy látszik, semmi sem az emberek teljes boldogságához!”7 ). Az eset talán nem is csak az anyagi vonatkozások miatt fájt a piaristáknak, hanem azért is, mert nem az ellenségesnek ismert államhatalomtól kapták a „csapást”, hanem a helyi, magyarul beszélő, jórészt személyesen ismert – és személy szerint rendre fel is sorolt – döntéshozóktól.

A rendház egy részének katonai célú hasznosítását, mint több más helyen, Léván sem sikerült megakadályozni. A vörösök után cseh katonaság érkezett, a földszinten a közkatonák (1920 őszén mintegy hatvanan), az emeleten a tisztek lakását alakították ki, de a rendi közösség fogyatkozásával két iroda és az új gimnázium két tanára is beköltözött a rendházba. Végül a katonaság valószínűleg a IV. Károly Magyarországra érkezése miatt elrendelt általános mozgósítás visszavonása után, 1921 novemberében hagyta el az épületet. Így nem volt akadálya annak, hogy a lévai katolikus plébánia, amelynek a piaristák 1922 nyarán a gondjára bízták a házat és a templomot, átvegye a jelképes összegért bérelt ingatlant.

A katonákkal való, hosszú ideig tartó kényszerű együttélés részleteiről a historia domus kevés információt nyújt, konfliktushelyzetekről nincs szó, inkább csak a károkozás, a katonák hangoskodása (pl. rossz időben a rendházi folyosón gyakorlatoztak) vagy a kaput éjjelre nyitva hagyók feletti elégedetlenségét írta bele a házfőnök. A piaristák személyes kapcsolatai azonban közéleti jelentőségük fokozatos elveszítésével sem szűkültek le a rendház lakóközösségére. Ezt azon két, személyesebb hangú feljegyzésből lehet tudni, amelyet Gombos a két utolsóként vele maradó rendtársáról írt. Erdélyi Józsefről halála (1922. március 10.) alkalmával, kvázi nekrológban emlékezett meg, Boros Antalról pedig távozásukkor, 1922. augusztus közepén. A betegsége miatt nyugalmazott Erdélyi „szellemes társalgása, élénk beszédje, ismereteinek bősége és sokoldalúsága vonzotta hozzá azt a sok intelligens embert valláskülönbség nélkül, akik igen gyakran látogatták őt. Úgyszólván állandóan volt látogatója. Felnőtt emberek, asszonyok, leányok, a lévai főrabbi, egyetemi hallgatók, rendtársai állandó látogatói voltak. Este is voltak néha látogatói 10-11 óráig.”8 Borosnak pedig „sok jó barátja volt Léván, akik az utolsó 4 év izgalmait kedélyes baráti összejöveteleikkel sokszor jótékonyan ellensúlyozták rendtársunk aggodalmas és gyakran csüggedő lelkében. Szerette a privát társaságokat, ahol sok jó órát töltött kedélyes jókedv mellett!”9 Széles baráti körüket mindketten még a békeidőkben alapozhatták meg, hiszen Boros 1908, Erdélyi pedig 1913 óta lakott a városban, de ezen kapcsolatok impériumváltáson átívelő tartósságát mutatja, hogy a házfőnök is, aki csak 1918 ősze óta ismerte őket közelebbről, ezt tartotta legjellemzőbb vonásuknak.

Szekér Barnabás

Források

• A lévai kegyesrendi társház évkönyve (historia domus, 1878–1922): PMKL, II.28: Archivum domus Levensis, Libri, n° 12, pp. 133-148.
• Biró Imre SchP, A forradalmak és a restauráció kora, in A Magyar Piarista Rendtartomány története, Budapest, 1943, 258-329: 262-265.

• 1A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, I: A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint, Budapest, 1912 (Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat, 42), 106-107.
• 2A Magyar Kegyes-Tanítórend Névtára az 1918/19. tanévre, Budapest, 1918, 26. A kegyes-tanítórendiek vezetése alatt álló lévai róm. kath. főgimnázium értesítője az 1918/19. iskolai évről, kt. Gombos Antal, Léva, 1921, 16.
• 3Évkönyv i.m., p. 135.
• 4Szakál Ádám–Koltai András, A magyar piaristák és a Tanácsköztársaság, Budapest, 2013 (MPM, 7), 79-80, 249-259.
• 5Évkönyv i.m., p. 137.
• 6Évkönyv i.m., pp. 142-143.
• 7Évkönyv i.m., p. 146.
• 8Évkönyv i.m., p. 147.
• 9Évkönyv i.m., p. 148.