Az én naplóm címmel jelent meg Sebők Imre (1878–1917) gimnazista korát megörökítő visszaemlékezése a Zászlónk első négy évfolyamában, 1902 és 1906 között, folytatásokban (név nélkül), majd külön könyvként is. Ebben szerepel az alábbi életkép is, amely az 1893/1894. évi iskolaév megkezdését akadályozó kolerajárvány idejét idézi föl (287-295). Bár a „napló” egyes részei fiktívek, az 1893/1894-es tanév „a közbejött kolerajárvány miatt” Budapesten és néhány kelet- és dél-magyarországi városban – a helyi rendeletek szerint – valóban három vagy négy héttel később kezdődött. A budapesti piarista gimnáziumban a beiratkozás szeptember 3. után október 1-én folytatódott, „október 4-én volt az ünnepélyes Veni Sancte, s az osztályrendezés, törvényolvasás után 6-án kezdődött meg a rendes tanítás”.
Sebők Imre, egy budapesti ügyvéd fia, 1886 és 1894 között végezte el a budapesti piarista gimnázium nyolc osztályát, ahol 16 évesen érettségizett. Azt követően az esztergomi főegyházmegye papja lett, hitoktatóként működött budapesti iskolákban, és földrajz-természetrajz tanári diplomát is szerzett. Emellett szerkesztette a Zászlónk ifjúsági folyóiratot, csoportot vezetett a budai ifjúsági Mária-kongregációban, földkörüli utat tett paptársával, Izsóf Alajossal és részt vett a Budai Katholikus Kör, illetve az érseki katolikus gimnázium megalapításában. Végül tábori lelkészként hunyt el.
[1893.] Szeptember 5. Csoda történt! A vakáció, amelyet csak tegnap parentáltam el, föltámadt! Mára lett vége a beíratásoknak, ma kellett volna lennie ősi szokás szerint a Veni Sanctenak és a törvényolvasásnak, hogy azután megkezdődjenek az előadások – és íme, mindezek helyett megjelenik korán reggel a gimnázium kapuján egy hirdetmény, hogy a megnyitásból nem lesz semmi, mehet, ki merre lát, az előadások majd megkezdődnek vagy három hét múlva – talán. Az a nagy úr pedig, aki ezt a hallatlan dolgot okozta, az ázsiai sárga rém, a kolera. Eddig is volt róla az újságokban hír, de most egyszerre olyan fenyegetően lépett föl, hogy be kellett miatta csukni a még meg sem nyílt iskolákat.
A diákság legnagyobb része persze osztatlan érzelemmel fogadta a reményen felül megnyúlt vakációt; iszonyúan örültek neki, főleg a kisebbek. Hogy egypáran a kolerát éljenezték, az már ízetlenség. Egy ilyen tacskót meg is fogtam, és megmondtam neki, hogy gondoljon azokra a szegény emberekre, akik most szenvednek; a vakációt éljenezheti, de a bajt magát nem. A fráter elég szemtelen volt, mert ágaskodni kezdett, és kérdezte, hogy ki vagyok?
– Nyolcadikos és az önképzőkör könyvtárosa, ha kíváncsi rá! – torkoltam le őt. El is párolgott hamar. Íme, a tekintély!
Különben, a nyolcadik osztálynak becsületére legyen mondva, az nem örült a váratlan vakációnak, mint a vak a garasnak, legalább is nem olyan nagyon, mint a többiek. Mert igaz ugyan, hogy a vakáció jó dolog, de ha nagyon hosszúra találna nyúlni, akkor most, az érettségi előtt, veszedelmes is lehet. Az osztályfőnökünk [Pintér Kálmán piarista], aki az irodalomtörténetet tanítja, meg is állított egynéhányunkat, és lelkünkre kötötte, hogy ne henyéljük el az egész időt, hanem magánszorgalomból ismételgessük legalább a tavalyi anyagot, mert mihelyt megkezdődnek az előadások, kénytelen lesz kettőzött gyorsasággal haladni, és a tavasszal nem fogjuk győzni a sok ismétlést. Megígértük neki, hogy megtesszük.
Szeptember 20. Már két hét múlt el és még semmi változás. A fekete táblán még mindig künn van a hirdetmény, körülötte pedig halálos csend honol. A nyolcadik osztály esténkint künn található a korzón, ahol egyesek a legfrissebb híreket olvassák föl az esti újságokból persze, a járványról, mert most mindenki arról beszél – mások a legújabb őszi divatot mutatják be a nyakkendőikben, valamennyien pedig vitatkoznak. Ez már, úgy látszik, olyan szellemi örökségféle, amit az egyik nyolcadik osztály a másiktól vesz át, hogy a fiúk, ide fölkerülve, minden lehető és lehetetlen dolgon, de folyton vitatkoznak. Az egyik a magas politikába mártogatja a csőrét, a másik a filozófiával próbálkozik, máskor megint vallási vagy társadalmi dolgokról folyik a disputa, de valamennyinek a közös jellemző vonása, hogy mindkét fél mindannyiszor a körömszakadtáig védi a maga igazát, és a világért meg nem adná magát semmiféle argumentumnak.
Van valami jó is a dologban, amennyiben elvonja a fiúk figyelmét a kisgyerekes stikliktől, és tagadhatatlanul okosabb dolgokról beszélünk ma, mint csak két-három esztendővel ezelőtt is, amikor a konverzációnk jóformán nem állt egyébből, mint hogy a tanárokat kritizáltuk és utánoztuk. A tudásvágy is fölébred az emberben, és már nem elégszik meg azzal, hogy a leckéit tanulja be, hanem olvas olyan dolgokat is, amiknek irodalmi értékük, vagy tudományos tárgyuk van.
A baj csak az, hogy némelyikünk válogatás nélkül mindent összeolvas és az első könyvnek, ami a kezébe kerül, mindjárt az első szóra mindent elhisz, és lelkesedik az új eszméért, éspedig annál jobban, minél inkább ellenkezésben van az újdonság mindazzal, amit idáig tanult és hitt. Az ilyenekből kerülnek ki a legmérgesebb vitatkozók; amit idáig száz és ezer esztendőn át annyi millió ember jónak és igaznak tartott, most neki egyszerűen: „Barátom, az butaság!” – És miért? Azért, mert az ellenkezőjét olvasta valamelyik újság „Tudományos rovat”-ában (ha tudná, hogyan készül az!), vagy egy könyvben, amit húsz krajcárért vett a Mandelblüh antikváriumában.
Különösen egyre, Petyire (más néven Peták …) nem lehet ráismerni, annyira megváltozott. … már tavaly elkezdte, és az idén úgy látszik, még inkább akarja folytatni, hogy hitünknek hol az egyik, hol a másik tanítását, vagy éppen az egészet kritizálja, sőt gúnyolja. Persze a gúny azután azoknak is szól, akik nem olyan „fölvilágosodottak” mint ő, és igenis hiszik azt, amin ő – saját kifejezése szerint – már „felülemelkedett”. … A ma esti korzózáson már megint pedzette a dolgot, és én éppen azon voltam, hogy fölveszem a kesztyűt, amikor egy váratlan dolog jött közbe. Valaki utánunk kiáltott.
– Fiúk, megálljatok!
Megfordultunk. Alfréd közbarátunk volt, aki az ő apró, mindig sietős lépéseivel iparkodott utánunk. Megálltunk és kíváncsian kérdeztük:
– No, mi újság?
Ő mindjárt in medias res vágott:
– Az, hogy meg akarlak pumpolni titeket.
Harsogó nevetés fogadta.
– No, ez elég szenzációs újdonság! És ugyan mire?
– Egy szegény asszony javára, akinek a férje ma halt meg a járványban. Egyedül maradt két gyermekével és annyija sincs, hogy a halottját tisztességesen eltemettethetné. Összejártam az ismerősöket, és ma estig összehoztam neki tizenkét forintot. Most jövök, hogy titeket is megadóztassalak.
Most már egy kissé komolyabban feleltünk neki:
– Barátom, az igen szép és dicséretes dolog, amit te művelsz, de megbocsáss, ha megnézed a kalendáriumot, hát meglátod, hogy a hónap húszadika van és ilyenkor már a diákember vagyoni állapota… tudod…
Alfréd mosolygott.
– Van cigarettátok? – kérdezte.
– Tetszik? – És egyszerre három-négy is nyújtotta feléje a nyitott tárcáját. Nagy élvezet lett volna Alfrédet látni, hogy hogyan birkózik meg a dohánnyal, mert eddig még csak jeles feleleteket láttunk kipörögni a száján, de dohányfüstöt még soha.
Ám Alfréd megint mosolygott és elhárította a kínálást.
– Köszönöm, nem élek vele. Hanem azt akarom ezzel mondani, hogy ha a hónap közepén túl van még dohányra való pénzetek, akkor akad valamitek az én szegény asszonyomnak is. […]
Alfréd volt az osztály kedvence és az „osztály bölcse”, ahogyan hívni szoktuk és azért nem volt szokás vele ellenkezni. Különben is, amilyen apró, olyan kedves volt és annyi kis szívességet tett már mindenkinek, hogy dehogy tagadtuk volna meg tőle ezt a csekélységet, amit különben sem magának kért. Az ív sorra ment, hanem azért tréfából még piszkáltuk őt egy kissé.
– Azután mondd csak, honnan tudod te, hogy annak a te bizonyos szegény asszonyodnak igazán meghalt a férje? Mert az ilyen járványos időben akárki mondhatja ám azt!
– Egy házban lakott velünk, lenn egy pincelakásban.
– Oh, ez nem elég! Látni kellett volna!
Alfréd egy kissé gondolkozott, hogy kimondja-e, ne? Azután felelt.
– Láttam.
Mit láttál? Hogy meghalt? Hiszen azt mondtad, hogy járványos betegségben halt meg. Csak van jó dolgod, hogy nem mégy ilyen veszedelmes helyre? – kérdeztük most már csaknem aggódva.
Ő lassan felelte:
– Volt rá okom, hogy megtegyem.
Megdöbbenve és szótlanul néztünk reá. Senki sem kételkedett, hogy valóban megtette, amit mond. Hogy miért? … A mindentudó Isten tudja, milyen nagy oka lehetett, hogy egy ilyen szegény betegnek halálos ágyától ne rettenjen vissza? Hogy nagy és szent ok volt, az bizonyos.
És most láttam az óriási különbséget ennek a fiúnak a lelke és a másiké között, aki hideg gúnnyal kritizál le mindent a világon, most pedig látható ijedtséggel, mintha pestisestől félne, hátrált egypár lépést és ott morgott a fogai között egy ostoba szót: „Szent vigéc!”
Tisztelettel néztem az egyikre és utálattal vagy inkább szánakozással a másikra. Most láttam, hogy egy egész világ a különbség a kettő között: a hitből élő lélek és az üres kételkedő között.